KORTÁRS Irodalmi és Művészeti Folyóirat

Szilágyi Márton

Kaszás Máté: Lázregény

Ez a regény nem könnyű olvasmány. Leginkább azért, mert több irányban is túllépi a műfaj egykor szokásos, a modern és a posztmodern által persze már rég kétségessé tett határait, a szövegben kó­dolt jelentés mellett a tipográfia kínálta vizuális effektusoknak is szerepet szán, műnemi átlépése­ket tesz, epikai, lírai és drámai szerkesztési módsze­reket váltogat. Mindez azonban - akár csak törek­vésként is - kevés újdonságot jelentene önmagá­ban. Ám Kaszás Máté könyvét nem is innen célszerű megközelíteni. A formabontás itt nem avantgárd vagy posztmodern gesztusként valósul meg, vagyis nem úgy, hogy a regény egészében megtagad és meghalad valamiféle, saját maga által implicite tra­dicionálisnak minősített formaelvet, hanem a szó eredeti, etimológiai értelmében: egy, a regényen belül is jelzett regényforma felbontása, felbomlása, majd újbóli összerakása történik meg. A mű archetipikus szituációk köré épül, s a szerkezet szigorú kö­vetkezetessége éppen abban áll, hogy ezek végig­húzódnak a regényen.

Az elhagyás-elhagyottság-magány alapél­ménye egy eredendő emberi kapcsolat, az apa-fiú viszony tükrében tárul föl. Ráadásul oly módon, hogy a könyv legelső mondatában megnevezett fő­hős, Erhard Lőrinc egyszemélyes válsághelyzete fo­kozatosan tárgyiasul és áttevődik a vele kapcsolatba kerülő : :rák alakjába, a mások által elmondott történet anekdotaszerű látomások, álmok fogal­mazzák újra és újra, majd dramatikus szituá­cióba kivetítve, nyíltan szerepjátékká módosulva is megjelenik. A főhős viszonylatainak ez az analiti­kus felbontása érvényesül a különböző írásmódok és vizuális megoldások használatában, meg abban, ahogyan egy reális tér- s időbeli koordináták közt értelmezhető expozíció (egy férfi elhagyja az ott­honát és családját, hogy egy másik nőhöz költöz­zön) szinte észrevétlen lassúsággal átadja a helyét egy víziósorozatnak. Anélkül azonban, hogy föl­merülne a reális/irreális szembeállítás, hiszen nem ellenpontozásként, egymást kölcsönösen helyesbí­tő létmodellekként kerülnek egymás mellé, hanem ugyanannak a körülírásaként.

Kaszás regényében rend van, nem szabadul el sem az ösztön, sem az indulat. A fejezetek közti lát­szólag tisztán asszociatív kapcsolat a regény szüzséjének aprólékos kirajzolásával funkcionálissá válik. E keretben pedig az abszurd drámák szövegtörme­lékeire emlékeztető szövegegységek éppúgy elnye­rik a helyüket, mint ahogy azok a pszeudo-anekdoták is, amelyek sokban emlékeztetnek a pszichédelikus látomásokra, ám a tudat elbódítottságának ábrázolása még szándékként sem tűnik föl bennük. A regény visszatér oda, ahonnan elindult: a ma­gányra és a gyermek hiányára való rádöbbenés él­ményére, amit egy idegen nő - valódi vagy kép­zelt - jelenléte fokoz fel.

Mindennek pedig az ad súlyt és eredetiséget, hogy Kaszás a szituáció archetipikusságát a keresz­tény szimbolika elemeivel hangsúlyozza. A kehely, a kereszt jelentőségteli felbukkanása, a latin mise­szöveg beillesztése, az egyéb bibliai idézetek és allúziók egymást erősítő rendszerré állnak össze. Olyannyira, hogy a 14. fejezetben emlegetett, a kórházzal szemben levő Tervhivatal is inkább metafizikailag, mint köznyelvi jelentésében fogható föl, vagy az ugyanitt szereplő utalás is az Apokalip­szis elkövetkezéseként értelmezhető ("Egy kislány futott ki a rét közepére, hosszú haja hátul, a gerinc vonalán vetett először lobot; egy darabig szaladt őutánuk, aztán megállt, felnyitott egy nagy köny­vet, amely az Állandóság Völgye Társulat szerzői­nek névsorát tartalmazta, és a könyvből lassan, nyu­godtan, szótagolva olvasni kezdett.";,,... Aztán egy elszabadult ismeretlen állat; gepárdé volt a hasa, nyaka pedig jaguáré, de az is lehet, hogy tigrisé; egy kősivatag kopár fennsíkján ballagott, szemben a le­tarolt Utolsó Paradicsommal. Hideg szél fújdogált..."). S ez a szimbolika nincs sem ironizálva, sem blaszfémiába oltva. Úgy válik a regény egyik legfon­tosabb szervező elvévé, hogy a szerző nem a rejtett tematikai összefüggések kidomborítására használ­ja, tehát nem egy profán történet és az üdvtörténet egymás mellé vágásával próbálja meg a szakralitásig emelni a profanitást. Ennél jóval bonyolultabb és nehezebb feladatot szabott magára. Egy eredeti, transzcendens sugallatát megőrző, de a krisztusi szenvedéstörténet keretét mégis odahagyó jelképes ábrázolásra törekedett. Ezért kísérelte meg átfogal­mazni az Atya-Fiú viszony teológiai mélységeit oly módon, hogy az apa-gyermek kapcsolat ösz-szes, számára releváns ambivalenciája, zavara bele­férhessen. Végül is ennek köszönhető, hogy az el­hagyás tárgya és alanya (vagyis az, aki elhagy, és az, akit elhagynak) nem válik el egymástól, s a magány tragikumának feloldhatósága immár nincs megfe­leltetve az isteni Szentháromság Apokalipszisen túli, teljes újjáépülésének.

Kaszás Máténak a keresztény örökséghez való viszonya több és mélyebb, mint egy mítoszi vagy kulturális hagyományhoz kapcsolódás. Komoly teljesítmény, hogy íróilag képes volt megoldani azt a hihetetlenül nehéz feladatot, amely e viszony újraértelmezéséből fakadt, s ebből az érdemből mit sem von le, legföljebb a gyökereket teszi láthatóvá a regénybe épített szemérmes hommage - amely azonban nem egyszerű tisztelgés, hanem a mű alapszerkezetének egyik pillére is. Szemérmesnek pedig azért szemérmes, mert a könyv végére, amolyan kötelező - de nem föltétlenül szükséges - posztmodern kellékként beillesztett idézetnévsor éppen ennek a minden bizonnyal legfontosabb írói előképnek a nevét nem tartalmazza.

A 11. fejezet ugyanis egy korai, 1970-es Nádas Péter-novellának az imitációjaként indul, ennek a Minotaurus című írásnak a hangütését és szerkeze­tét követi, még ha nem is közvetlen idézet formájá­ban. A szereplők azonosak, itt is, ott is József és Má­ria a két főhős, kettejük dialógusa adja a legfonto­sabb szerkesztési elvet - csak míg Nádasnál leírá­sok közbeékelésével, Kaszásnál szinte kizárólag drámai párbeszédként. Nádas novellájában az új­szövetségi nevet viselő házaspár súlyos, rejtege­tett titka a gyermekeik miatti kettős szégyen-, az egyik fiú "elzüllött", és latrokkal végezte, a mási­kat pedig, aki félemberi, félállati szörny (Minotau­rus), titokban a pincében őrzik. Kaszás nem a ke­resztény és antik elemek összeillesztésében követi Nádast, őt a férfi-nő kapcsolat ilyen szituáltsága érdekelte. Nála is két, jelen nem levő fiúról folyik a dialógus: az egyik már halott, a másikkal szem­ben pedig az apa a szeretetlenség tragikus vétségét követte el, ezzel taszítva el a gyermeket mindket­tejüktől. A Lázregénybe szó szerint átvett idéze­teknél ez az imitáció azért látszik jóval lényege­sebbnek, mert nem egyszerűen a fragmentumok beillesztéséről van itt szó, hanem egy szemlélet szerves áthasonításáról. Kaszás ugyanis mintha mo­rális pátoszában is Nádast követné, ahogyan a vétket metafizikai súlyúnak minősíti, és a tragikumot nem oldja föl. Ráadásul a regény transzcendens­keresztény, abszolútomba torkolló világképi meg­alapozottságát fel nem függesztve, Kaszás hűséges hűtlenséggel kezeli a bibliai idézeteket, hasonla­tosan ahhoz, ahogy az Emlékiratok könyvének mottója a testének templomáról beszélő Jézus sza­vait látszólag profanizálva applikálja, hogy aztán a textus mélyebb értelmét a mű mégiscsak beteljesít­se. Továbbá Kaszásnak a korai Nádast imitáló mon­datszerkesztése nem rí ki a regény egészéből, ami azért bravúr, mert a könyv egésze egységesen sti­lizált és emelt hanghordozású, de ez egyáltalán nem Nádas-parafrázis már, hanem teljesen egyéni stiláris teljesítmény.

A szerző rendkívül bonyolult narratív szerke­zetet épített ki, de a narrátorok változása sem érin­tette az ábrázolás nézőpontjának lényegi állandósá­gát, a főhős létérzékelésére való reflektáltságot. Mindezzel pedig szorosan összefügg az anekdota átértelmezésének kísérlete is: a különböző figurák által, ám ugyanazon a stilizált nyelven elmondott történettöredékek, látomások magának a narrátor azonosságának az elmosására szolgálnak. Vagyis az író az én érzékelésének, identitásának zavarát jelzi már ezzel is, mint ahogy ugyanezt van hivatva érzékeltetni a cselekménynek az a mozzanata, ahogyan Erhard Lőrinc a szó szoros értelmében kettéválik, s az egyik fele, az Erhard füstölögve szállíttatik el, hogy aztán egy kórházban pusztuljon el. A görög filozófiai hagyományból eredeztethető probléma - hogy ti. az emberben lakozhat valaki, valami más is - az énhasadás, énvesztés élményének megfo­galmazására alkalmaztatik, s ez a narrációval harmo­nizál. Ahogyan a főhős nem tudja eldönteni, hogy ő voltaképpen kicsoda, személyiségének körvona­lai hol válnak el a külvilágtól és a belvilágtól, az ol­vasás folyamatában az válik kérdésessé, hogy ki beszél. Ezek a feszítő ellentétek csak azért nem a teljes széthullás modellezését adják a regényforma szintjén is, mert Kaszás mindig újjárajzolja a szüzsét, fölmutatván, hogy van történet.

A Lázregény jóval több, mint formai kísérlet. Sokkal inkább egy szemléleti keret, egy látószög keresése érződik rajta - s talán éppen ezért nem vélet­len, hogy a lecsukódó szem leírásával ér véget.

Mindazonáltal a szerkesztés és a hangütés magabiz­tossága sem tudja elrejteni a könyv belső bizonyta­lanságát. Kaszás Máténál nem a kevés figurát mozga­tó, szűkre vont szüzsé vagy a máshonnan ismerős történetséma, hanem a regény sterilitása mutatja ezt. Voltaképp ez árulkodik arról, hogy pályakezdő műről van szó, Az írói érettségre utaló megoldások ellenére is látszik, hogy a szerző számára a legko­molyabb tét önmaga tehetségének felmérése volt - s az erre fordított figyelem óhatatlanul beleépült valamiféle hiányként a regénybe. Mintha a szerző már kizárólag az erkölcsi, világnézeti kérdések álta­lánosításának fázisánál tartana, mintha már túl len­ne minden egyeben... Gondoljunk arra, hogy Ná­dasnál ez a pályája második szakaszára, a főműre való rákészülés idejére esett. Az írói alkatok persze különböznek, az ilyesféle összevetéseknek nem sok értelmük lenne. Ám Kaszás regényében van egy olyan szál, amely elég feltűnően dokumentálja a za­varba ejtően kész világ leheletnyi ingatagságát. Ta­lálható a műben egy állevél, amely valami egészen mást mutat, mint a könyv többi része: itt egy tradi­cionális falusi közösségnek a kizárólag anekdoták­ban létező groteszk és profán mitológiája villan fel, nagyjából a hrabali vagy - hogy magyar párhuza­mot is mondjak - a Kis-Anna-i kisvilág társaként. S ehhez kapcsolódik a regény végi idézetlistának a második fele, amely immár nem írókat tartalmaz, hanem ennek a miliőnek a megtestesítőit, hordozó­it: ragadvány- és beceneveket, néhány értelmező kommentárral.

Megítélés dolga, hogy ezt az alig felcsillanó groteszk vonulatot minek látjuk: egy meghaladott állapot jelzésszerűen megőrzött zárványának vagy egy erőteljesen elfojtani kívánt másik lehetőségnek. Az azonban bizonyos, hogy az ambivalencia még létezik, s ezt még nem is sikerült szintetizálni. Kaszás Máté tehetséget mutató első regénye tehát aligha a végső - vagy akár csak hosszabb távra szóló - irányt, hanem inkább a színvonal lehe­tőségét tette láthatóvá. Meglehet, hogy ennek a szinte légritka sterilitásnak nem lesz elég ösztön­ző ereje a folytatáshoz. Ha másfelé fog is elmozdul­ni az író, az íráskészség fedezetének birtokában teheti.