Élet és Irodalom

Földényi F. László  

Mondatokban hallgatni

Kaszás Máté Korom és hó könyvéről

• Egy új hang, amelyre régóta vár­tam; egy hang, amely nem a kórus­ból vált ki, hanem eredeti és önálló; egy olyan hang, amely nem emlékez­tet senkiére sem, amelyben nem tu­dom egyből fölfedezni a többit, amely semmilyen közkedvelt, sokak által művelt és kedvelt irodalmi megszólaláshoz nem idomul, és; amely - titkos kódként - nem épí­ti magába az irodalmi életet feltételező cinkos összekacsintást sem. Egy magányos hang tehát, amely végtele­nül egyedül szól, olyan messziségből és olyan mélységből -, hogy néha bizony összeszorul tőle a torkom.

Lebilincselt ez a hang, s még ha nem is volt mindig kristálytiszta, mégis mindvégig magával ragadott - úgy, ahogyan ezt az utóbbi időben a magyar nyelvű széppróza esetében csak a lehető legritkábban tapasztaltam. Nem félek kimondani: nagy irodalom megszületésének a pillanatait éltem meg ezt az idei könyvhétre megjelent kötetet olvasva, szerzőjében pedig - kinek egyetlen könyve jelent meg eddig, az általam egyébként még nem ismert Lázregény - egy kivételesen tehetséges írót fedeztem fel magamnak. Olyasvalakit, akinél a legapróbb rezdülések mögött is pilla­natok alatt hihetetlen mélységek képesek feltárulni, s aki ráadásul ezt nem is restelli. Olyan szerző arca jelent meg a szavak és mondatok mögött, aki mindig énje legbelsejéből bányássza elő, amit leír; nem­csak a mondatokat és szavakat, de még az írásjeleket is. Más szavakkal: hihetetlen komolyság árad írásaiból - a "szakmával", a mesterséggel szemben tanúsított komolyság, ami persze magával a világgal szembeni komolysággal - (ami nem jelent feltétlenül komolykodást!) egynemű.

Elbeszélések gyűjteménye e könyv, amelyet mégsem neveznék novellás-kötetnek. Három jól elkülöníthető ciklus, amelyek mindegyike egy le­hetséges regény csíráját hordozza magában. Az első - Etűd -: nyomasztóbbnál nyomasztóbb életképek gyűjteménye. (Hadd jegyezzem meg: néha eltúlzottnak is éreztem e nyomottságot). Témájukban sok mindenkire utalnak; Kafkára éppúgy, mint mondjuk Darvasira. Hangvételük mégis hamisítatlanul egyedi és önálló. És miközben a fantasztikus mondatszerkezetek kígyózását figyelem, vagy egy-egy gondolatmenet kiszámíthatatlan pályáját, vagy éppen résen vagyok, elrontja-e az egyre tekervényesebb és terjengősebb hasonlatot, amelybe belebonyolódott (nem rontja el!), egyszerre csak észreveszem, hogy a fogalmazás szépsége, a fenséges iránti érzéke (igen, ilyesmi is lehetséges még!), és egyáltalán: a szavak használatának és a látásnak a pontossága olyan élvezetet is kínál, ami a bemutatott világ nyomottságát nemcsak ellensúlyozza, hanem új megvilágításba is helyezi. Mint minden jó író, Kaszás Máté is képes arra, hogy léprecsalja az olvasót - hogy felébressze benne a honvágyat egy elérhetetlen (mert csak szavakban létező) világ után, amely világtól egyébként, az irodalomból kilépve, józan ésszel nézve inkább menekülni kellene.

S ugyanez történik a másik két ciklusban is: a Bergerről, a kisvárosi borbélyról szóló történetben, valamint a Közel és messze című gyűjteményben, amely ugyancsak egy ismeretlen világba kalauzol el. Olyan ez az utolsó rész, mint Mészöly Miklósnak az ezzel egy időben megjelent gyönyörű Családáradása. Ugyanaz a szirénhang szólal meg itt is, hogy az olvasót rabul ejtse, s egy örökre letűnt - vagy soha nem létezett? - életforma után keltse fel benne a vágyat. Mert ugyan eljuthatunk-e valaha is Égervölgybe és környékére, a Keleti-Somosra, Szőkehátra, Szilvásra, Fehér-földesre, Ponkómálódóra, Pokloskútra vagy Tündér-dombra? S találkozunk-e az életben valaha is emberekkel, akiknek neve: Atalai Farkas, Lingl Áron, Szívós Pali, Pitár, siket Bernyák, Kupa Giza, Beze Gerzson, Szendereghy Viola, vagy éppenséggel Olmayer Béluska, akit négyhónapos korában ragadott el egy tollas szörnyeteg, az embercsontokat rabló, rettenetes erejű madár? . Mintha egy régi temetőben járkálnánk, s a fejfákat betűzgetnénk.

Sok minden történik ezekben a laza regénnyé egybe szövődő történetekben, és mégis: egyfolytában csend van - síri csend. Az emberek élik e lapokon az életüket, de alapvetően nincsen közük egymáshoz - olyanok, mint az állatok vagy mint a virágok, vagy néha mint a kövek. Hallgatagok, talán mert tudnak valamit - sejtésük van arról a nagy rendről, amelynek ők is tagjai, és amely az esendő embert a maga szerencsétlenkedéseivel életben tartja s a legtávolabbi csillagködökkel való rokonság biztos tudatával ajándékozza meg. S ekkor már nem is tetszik olyan képtelenségnek rátalálni egy bomló őztetemre, amelynek lecsupaszított bordái kilátszanak a szőrös bőr alól. "Leguggolunk, és belesünk "a barlangba, ahol már semmi sincs, ahol a síkos szív lükteted valamikor. Hihetetlen, hogy bármi is lett volna benn valaha. Kicsit csábít is az üres tér, hogy kipróbáljuk: befér-e a legalsó bordák közt a fejünk. Amit látunk: egyetlen szabályos ívű hajó, olyan tökéletes, hogy megilletődve le kell kuporodnunk az oszlopos csontok tövébe; ámulva nézünk szét. Itt már csend van, a lehető legteljesebb csend. Alig hihető: jártunk már egyszer hasonló boltívek alatt. Kérdés: mi mindent feledtünk azóta! és mi mindent elkövettünk! Talán térdepeljünk középre, és... - töröljük meg zsíros homlokunkat. Azután induljunk fölfelé a szűk folyosón, kanyargó labirintuson; kitekintve szemek üregéből, úgy lehet, gazdag legelőkre látunk.".

Ennek a gazdagságnak a látványával ajándékozott meg Kaszás Máté. S közben alig-alig történik valami -csak éppen pereg az idő, és pontosabbnál pontosabb mondatok követik egymást. "Mondatokban hallgatunk, többnyire. Vagy csupán szavakban... Az üresség is lehet ünnepély -- jut eszünkbe hirtelen. Nem tudtuk eddig... Tulajdonképpen olyan az egész, mint a lélegzés. A távolból megérkezik az Idegen, és partra lép. És megy a süppedő fövényen...". E mondatokban történő hallgatás érzékeltetése miatt tartom különleges eseménynek e könyv megjelenését. Szerzőjének minden megszólalása őszinte, s még ahol nem feltétlenül hibátlan, ott is elemien személyes - nincsen olyan megszólalása, amely érezhetően ne lénye legmélyéből bukna elő. Nem az irodalomból épít irodalmat, hanem a személyességből - s közben mégis irodalmat hoz létre, még­hozzá hitelest a javából. Nem biztos, hogy nagy könyv; de mindenképpen magában hordozza a nagyság ígéretét és lehetőségét. Olyan benyomást kelt, mint egy tökéletesen szép báb, amely egy még szebb pillangó reményét ébreszti. Hogy kikeljen, arra Kaszás Máténak kell vigyáznia; a Jelenkor Kiadó pedig őrködjön mellette továbbra is.

(Élet és Irodalom)