JELENKOR Irodalmi és Művészeti Folyóirat
Élő Irodalom sorozat
BORBÉLY ISTVÁN
"MONDATOKBA KÉNYSZERÍTETT BÁNAT"
Kaszás Máté: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője
"Mintha nem is az eszemmel gondolkodnék már, hanem egy régi bánatommal. Mintha a szomorúságommal gondolkodhatnék, s csakis arra kell ügyelnem, hogy a mondataim, gondolataim bánattal teljesek legyenek, szinte mindegy is, mit mondok el általuk, velük. (...) Gondolom, mindnyájan így teszünk félálmunkban: eleresztjük képzeletünket és lebegünk, ha aludni akarnánk már, ám beszűrődnek még zavaró hangok, zajok. Úgy lehet, ott az álom a kapaszkodó, itt ugyanarra szolgál a fáradtságra hangolt beszéd, mondatokba kényszerített bánat." Kaszás Máté eddig megjelent három könyvében (Lázregény , 1992, Korom és hó , 1995, A Hradkov-hegyi kolostor kerengője , 1997) egyaránt szomorúságra hangolt, bánattal teljes próza olvasható. Ez azonban, miként a Korom és hó nyitó novellájának idézett gondolata utal rá (mely egyébként A Hradkov-hegyi kolostor kerengőjének regényszövegébe átírva további új hangsúlyokat kap), nem csupán modalitásbeli meghatározottság, több annál: filozófiai aspektus is, amely erkölcsi hitvallásnak és írói ars poeticának egyként alapul szolgálhat. E tekintetben kivételes egységet alkotnak, mindhárom könyv az érzelmi determinizmus és az analitikus létértelmezés igényének és elvárásának termékeny feszültségéről árulkodik. A vállalkozás jelentőségét pedig, egyszersmind óriási tétjét, a fájdalmak megörökítésének, megmunkálásának, átlényegítésének kibomló (rettentő) gazdagsága mutatja - aminek stációi gyanánt is fölfoghatók az egyes könyvek. Ám a folyamat mélyén rejlő paradoxon következtében (beszélni és hallgatni, tenni és várni, adni és kapni, szeretni és gyűlölni... ugyanakkor) az egymásra rétegződésnek inkább abban az értelmében, amely a bennefoglalás örök egyidejűségét jelenti, hiszen kezdet és vég, múlt és jelen ez esetben átjárják egymást: a szenvedéstörténet teljessége ízenként feltárható. A kötetek tartalmi-formai összekapcsoltságára (egymásban-foglaltságára) utalva közös motívumok, azonos helyzetek, rokon formai eljárások változatai említhetők például. (A szeretet pokoljárása, a kitörés vágya és kísérlete, a boldogtalanság viselése, a gyermek elvesztése, a szabadságtól megfosztó szerelem/szeretet természetrajza, a bűn, bűntudat, bűnhődés, bűnbocsánat kálváriája, a szenvedély elrendeltsége, az átváltozás, elidegenülés szorongása, a beszéd és kimondás kényszere, az alkotás gyötrelme, az önértés akarása, az elfáradás, a test és lélek betegsége, a halállal való szembenézés, a csoda átélése, az idő kizökkenése, az álom és valóság keveredése, a vallomás lehetősége, a szövegvilág megelevenítése, átírások, idézés, az élet mint írás...) Ebből a részenként (és részekből) szervesülő, különös, dinamikus belső állandóságot elszenvedő, öntörvényűségében valószínűleg vég-nélküli (mert kimeríthetetlen) "kompozícióból" a maga sajátos szintézis-törekvése miatt lehet kiemelni a sorban utolsó könyvet, A Hradkov-hegyi kolostor kerengője című regényt. E törekvés szomorú, kizárólagos tudásának és időtlen magányának a bemutatásához következnek közelítések a regény "cselekményének" és "szereplői viszonyrendszerének" a vizsgálatában, illetve az elbeszélés lehetőségének, lélektani, bölcseleti érvényének az átgondolásában.
A történetet egyes szám első személyben elbeszélő férfi Hradkov-hegyi házának magányában (végső magára maradottságában) idézi fel a múltat régi füzetei, cédulái, levelei segítségével. A visszatekintés narratív pozíciója azonban nem egyszerűen keretként szolgál, mivel az emlékezésben, önértelmezésben az eseménysor más-más pontjain felbukkanó "hallgatóknak" különféle formában "elmondott" beszámolóira támaszkodik (ilyenek a kezelőorvosával, illetve betegtársával, egy "trampli nő" -vel folytatott beszélgetései az olohi klinikán, ahova a történtek következtében beszállították, a nyomozók kérdéseire adott válaszai, akik egy a hegyen talált női holttest ügyében végeztek vizsgálatot, vagy a nagyanyjának Stockholmba címzett, de el nem küldött levelei). Az elbeszélés(ek) helyzeteinek megsokszorozódásából adódik a történetmondás szaggatottsága és többszólamúsága: a főhős életében sorsfordító események ugyanis különböző státuszú, tartalmú tér-, idősíkok eltérő intenzitású felfénylésével (képlékeny áttűnésével, párhuzamba állításával, szembesítésével) és különböző érdekeltségű, szabadságfokú beszédmódok alkalmazásával körvonalazódnak. (Ezért lehet korlátozott érvényű e körívek "kiegyenesítése" valamiféle lineáris egymásutánisággá, különös tekintettel a valóság és képzelet, realitás és fikció kényes, a bizonyosság-keresés következtében nem egyértelmű viszonyára.) A "pokoljárás" kezdetét a férfi távozása jelentette otthonról, miután nyilvánosan "megvádoltatott", hogy titokban szerelmes egyik munkatársába, egy fiatal, férjes, gyermekes asszonyba, és erről beszámolt feleségének is, aki közölte, hogy régóta tudott az esetről. Gyermekkorának falujába, Hradkovba menekült gondjával, ahol az apai örökségként rá maradt vadászházban töltött pár napot (feltehetőleg egyetlen régi "ismerősével" találkozott csupán, a szerelővel, aki a kocsiját javította). Nem is sejtette, hogy korábban ugyancsak ide tért vissza, itt húzta meg magát (szerelmével) rég elvesztett, "tékozló" fia is. Erről éppen a fiú keresése kapcsán megismert fiatalasszony tájékoztatta, aki ezt a hírt tudatni igyekezett felkeresni, s akivel a férfi gyötrelmes kapcsolatát ekkorra már lezártnak tekintette. Fiát azonban most még nem találta meg - aznap éjjel hazament a feleségéhez. Két nap után ismét elmenekült otthonról, vissza Hradkovba. Tudomására jutott, hogy hazatérésének éjszakáján meggyilkoltak egy nőt a hegyen. Kétely és bizonytalanság közt őrlődve próbálta tisztázni magában a történteket, lehetett-e köze mindehhez, tartozik-e felelősséggel a dolgok ilyetén alakulásáért. A nyomozók "vallatását" és a holttest "megtekintését" követően találkozott végre rejtőzködő fiával, akitől újra - immár végleg (?) - el kellett szakadnia. Homályos körülmények között került a vadászházból valamiféle "tetőablakos cellába " , onnan többszöri ájulás után a klinikára - ahol feltehetőleg idegösszeomlását kezelték. Itt derült fény arra, hogy hű hallgatója, a halálos beteg "trampli nő" volt fia hradkovi szerelme, és ő esett - tévedésből - az ismeretlen - a fiú (?) - támadásának áldozatául azon az éjjel, úgyhogy csak volt férje, a szerelő segítségének köszönhetően maradt életben. (Ezáltal azonban megmentette az igazi célpontot, a férfitól távozó - állapotos - fiatalasszonyt.) A férfi a klinikán mindvégig érzett maga körül egyfajta rejtélyes gondoskodást, de csak a beteg társa temetése napján szembesült ismét feleségével. (A sírgödörnél ott látta a bilincsbe vert szerelőt is - feltehetőleg az agyonvert nő gyilkosát.) Ezután maradt kint végleg a Hradkov-hegyi kolostor közelében lévő vadászházban, egyedül a feljegyzéseivel, a madarakkal és az alkonyattal, magányosan, tovább viselve felesége konok szeretetét.
Az elbeszélő férfi neve Arnold, és ugyanígy hívják fiát is, a fiatalasszonyt Emanuélának kereszteli el emlékezésében, és dr. Franz Klauth-hoz beszél a levelekben, stockholmi nagyanyja (Klára) legbizalmasabb barátjához, aki kész fiává fogadni az ő fiát. Névtelen marad viszont felesége, a "trampli nő" , a szerelő, a két nyomozó, a meggyilkolt nő és a visszatekintésekben megidéződő különváló szülők, anyja és apja is. Emblematikus ugyanakkor a "szerepük" ebben a történetben: a feleség - az egyetlen ember, akit a férfi szeretni tartozik, akivel régi közös fájdalmat viselnek, és aki bírja a lelkét kezdettől; az elveszett, tékozló fiú - aki megkésve érkezik meg hozzá, akinek szeretete félelmetes, megsemmisítő teher egyszersmind; a fiatal nő - aki szépséget, derűt áraszt, akit Arnold gyűlöl és szeret, összetör és felemel szenvedélyében, a hírhozó, aki nevében rejti a vigasz ígéretét; a betegtárs - a bolond, kegyetlen nő, a hallgató, az együttlélegző, akit Arnold gyűlölt és szeretett, és aki ottlétével tudott életet menteni. A nyomozók a feltárulkozás folyamán mintha Vallatókká lényegülnének, a bűn nem közönséges (e világi) üldözőivé, vizsgálódásuk akár valamiféle örök ítélkezés jegyében is értelmezhető. Miként a szerelő döntő fontosságú alakja, mely hasonlóképp levetkőzheti reális vonatkozásait, hogy a bűn-bűnhődés dermesztő sorsközösségének (cinkos) lehetőségét nyújtsa. Fantázia és valóság bizonyossága, illetve bizonyosság-nélkülisége a keresés gyötrelmében rajtuk keresztül nyilvánul meg a bűntudat poklát járó ember számára. Vétkesek és áldozatok, bűnhődők és büntetők nem különíthetők el egymástól, éles határvonal nem húzható közéjük: mindenki (lehet) bűnös és áldozat egyszemélyben, mindenki átélheti a büntetést adóként és kapóként egyidejűleg. (Elviselni és kimérni a bűnt, büntetést összeférhet egymással.) A férj szenved a bűntudattól, miközben a szenvedély (a sors) áldozatának tudja, érzi magát, ugyanakkor bünteti szeretteit, s vezekelnie is kell saját akaratából. A feleség egyszerre áldozata önnön rajongó szerelmének és férje vétkének, áldozatvállalása a bűnbocsánat... Közös terhük, a gyermekek elvesztése, alig tűrhető, még mélyebbé, teljesebbé változtathatja körülöttük a szeretet örök éjjelét. A fiú félelmeivel/ben újraírja (elsajátítja) az apa bűnét, büntetését - hogy ezzel növelje az apa bűntudatát, aki áldozatvállalásában magára veszi a fiú bűnét. A szeretők "megismétlik" egymás és a feleség áldozatát, hogy kivívják magukban a bűnbocsánatot a szeretettek számára. Végső soron mindenkinek szembesülnie kell önmagával, múltjával, jelenével: a "trampli nő" halála előtt megtalálja, amit elvesztett, amit keresett; Emanuéla gyermeket fogan, akiből hitet meríthet; a fiúnak is felkínáltatik egy új élet lehetősége (szüksége?); férj és feleség pedig egyedül maradnak várakozásba dermedt maradék-életük csendjében.
Az elbeszélés/visszaemlékezés bizonytalansága (másként: a vég-re következő kezdés nehézsége) abból fakad, hogy valóság és képzelet együtt adják a visszaemlékezőt\elbeszélőt. "Ami megtörtént" éppoly lehetetlen, mint "ami történik" és "ami meg fog történni". A szubjektív (emlékező) idő köznapi kontinuitásában - tegnap, ma, holnap - a jelen mindenesetre az után jelene. Az előtt, akkor és után szakadatlan áramában (miközben egymás életét élik) semmi nem pontszerű, minden kiterjedt, mindennek van kezdete, közepe és vége. Épp a vég előlegzi az (előrelendülő) új kezdést, amely által az után az akkor lenyomatát viseli magán, mivel annak következményeit tartalmazza (azaz nem függetlenedik a múlttól, az előzményektől - s mégis az új nap vitalitása feszíti). Amennyiben a jelen nem új akkor (de még új előtt ígérete sem), ahogy normális időben elvárható, hanem "csak" után (vagyis megfosztatott az önállóság, a teljesség képességétől: féloldalas függőségbe került az előtte történtekkel), akkor nyer értelmet és lesz kitüntetett az ilyen visszatekintés. Fel kell tárni, meg kell magyarázni, hol tolódtak el észrevétlenül a hangsúlyok az időben, mi az oka, hogy a szakaszok nem kisebb-nagyobb megtorpanásokkal, hosszabb-rövidebb ideig tartó megszilárdulásokkal, de mégis folyamatos átmenetekben, átlényegülésekben követik egymást, hova tűnt az elevenség a jelenből, miért degradálódott után -ná, amelyben sem a most, sem a majd nem jelenti, amit különben jelentene, hogyan lehetséges, hogy csak a régnek van (maradt) jelentése: abnormálisan felfokozott jelentősége... A tegnapban történt trauma (esetleg megrázkódtatások finom láncolata, esetleg ismét szétválaszthatatlanul a külső és belső világban), ami megbénította\megbénítja az időt, ami a jelent kiüresítette, megölte, önmagában inkább lehetséges kiindulást kínál, mint elégséges magyarázatot. Kiváltója (összetevője) lehet valaminek, ami egy több rétegű kör-struktúrát eredményez(ett), amelyben az idő például - ez által - körbe hajlik. Az után -állapot totális üressége, élettelensége ("Azóta megöregedtem egészen. Megöregedett az arcom, a kezem, a hajam") , a majd elvesztése, jelentőség-vesztése ("Nem tudom, hová készülök. Nem tudom, minek ehhez ekkora változás") abban ölt testet, hogy a jelent (ami pszeudo-jelen) kitölti a múlt (az egykori igazi jelen) ("Azzal töltöm az időmet, hogy kirakom magam köré régi irkáimat, céduláimat...") . A kérdés kínzó: miként lehetséges elveszíteni a jelent és a jövőt; a vállalkozás célját tekintve csak a remény marad ("...megnyálazom a gyűrődéseket, azután lepréselem, remélve, hogy így minden rejtett zug szépen kisimul") . A keresés kezdőpontja újabb bizonyítékot állít az után ál-jelenvalósága mellé, az előtt -re való visszatekintés a szeretet paradoxiáját tárja fel, a sötét eshetőséget vetíti előre, miszerint az elbeszélés ideje a szeretet "pokoljárása" utáni idő. ("Mennyivel jobb volt, amikor kevesebb embert ismertem! Akiket bizonyára nem is szerettem.") ("...azon a nagyszabású és látványos fogadáson, ott vágták a fejemhez [...], hogy szeretek egy nőt.") Ebben a felismerésben már ott sejlik az idő kiüresedésével együttjáró következő sérülés: a nem oldható magányé. Úgy tetszik, ennek a függőségnek a szálai (a kapcsolatok végzetes csonkulása miatt) nem szakíthatók el mások segítségével. Az embernek egyedül kell viselnie a súlyokat, amiket a múlt - a szeretet - rakott az ő, és csakis az ő vállára, vagy másként: amiket a múltban - a szeretetével - ő vett a maga vállára. (Hiábavaló minden kívülről jövő igyekezet, a teljesség nem nyilatkozik meg gyógyítani akaró orvosok kérdései által, sem hivatásos vallatók nyomozásában, de még a fényét vesztett szeretetből áradó együttérzésben sem.
A titok megnyílásának csak a külső és belső csend önvizsgálatában van esélye.) Dermesztő az elzárkózásnak ez a kategorikussága: a szeretet-gyűlölet a féktelen pusztításban, rombolásban teremt(het)i meg (irányuljon bár önmagára vagy másra), a képzelt és valós ön- és világáltatás (igaz és hamis) gőgjében, vagy a félelem bénító kétségbeesésében (amelyek az akarat-vesztés ördögi körébe záródnak: ha nincs majd, nincs akarás, ha nincs akarás, nincs majd). Mi hordozza a feloldás lehetőségét: a gyógyulás, az önanalízis, a vezeklés? A sodródás (amely képmutató és őszinte)? Vagy ezek eredménye? Eredmények a lemondás, a bűnbocsánat? A magány?... Az élet határhelyzetbe kényszerült, a krízisnek, amelybe került, a más-lét közelsége adja a lényegét: megszűnik az éjjelek és nappalok kontinuitása, és benne az élet, a remény fény-játékát az emlékek, a múlt nappali sötétsége váltja fel. ("Olyankor elfogyni éreztem a jelent, s a sötétséggel inkább a múlt visszaérkezését véltem, semhogy a holnap eljövetelének ígéretét kaptam volna.")
A veszteségek súlyosak, az után rom-világában létezni annyi, mint kínnal öntudatra ébredt mementónak lenni az akkor -ból és (paradox módon) a majd helyett. A nappal (tulajdonképp az éjszaka csökevénye) csupán gyűrű a magába hajló éjjel körül, az élet üres álcája, hideg hold a más-lét bolygójának vonzásában. Az éjszaka Napja a Hold, az után -világot a Hold uralja (ciklikussága a keletkezés-múlás keserű paródiája, mivel sápadt ragyogását többé nem oltja ki az igazi fény). A véges zsarnokságát hirdeti, hiszen a tekintet, az akarat, a szeretet határokba, falakba ütközik: a visszahajló idő korlátaiba. A béke egészen kivételes pillanataiban nyílik (nyílhat) mód csupán kitekinteni a végtelenbe , máskülönben nem marad más, mint a mardosó vágy utána, az elvesztett, az elmulasztott, az eltaszított után. ("De legalább nem fogadnak már el a nappalok. Ez is egy válasz, azt hiszem. Esténként kiállok a hegy fokára, és elnézem hosszan a csillagos eget. Errefelé bársonyosan puha, már-már híg felhők úsznak a Hold előtt. S olyankor a Hold kis időre feloldódik bennük. S akkor a helyén mindig felragyog egy fényesen tiszta mezőség; azon keresztül jól kilátni a végtelenbe.") A végtelen-lét eufóriájához képest a véges-lét tapasztalata öröm helyett szomorúsággal szolgál, fény helyett sötétséggel, diadal helyett vereséggel, remény helyett lemondással, illetve (torz) vággyal.
Az élet helyét a halál veszi át, pontosabban: ebben az életben (ki még nem veszett, de) megfogyatkozott a lét, és (ki még nem virágzott, de) megeredt a halál. (Miként a valóság és a képzelet, vagy a külső és a belső, úgy az élet és a halál sem különíthetők el ugyanis egymástól; a teljességet alkotó elemekként arányaik torzulnak el az után -állapotban.) ("S mondjak olyanokat, hogy: Világ. Súly. Meglévő és alakuló térségek. Súgjam a fülébe, hogy: Idő. Meg hogy: Mindezek egyszer le fognak győzni engem. Le fognak győzni, tudom. Mert közülük igazából semmi sem az enyém...")
A visszaemlékezés/elbeszélés szükségessége: fel kell törni az idő burkát, meg kell szerezni a méhében megbúvó magot, látni, tudni, érezni kell a közben (előtt és akkor és után) kikristályosodott titkot. Még ha újra (és újra) neki kell lendülni az illúziónak (az egészhez képest), még ha a megértés körének újabb (és újabb) közelítési kísérletei következnek is (a megoldáshoz képest). Ha az eredmény nem kecsegtet(het) új napok teljességével, csak az ismétlés rafinált változataival (amelyekben minden parányi elmozdulás a kör tökéletességének ígérete: a kezdet és vég harmóniájáé). ("Egy madarat figyelek az ablakból. Színes tollú fakopáncs. Nézem, ahogy ágról-ágra a diófa legtetejébe száll. Méregeti a száraz burkában árválkodó diót.") ("A madaramat figyelem napok óta. A színes tollú fakopáncsot. Nézem, ahogy a diófa legtetejébe száll újra s újra.")
A próbálkozás tudatos és tudattalan késztetései a töredékek egységbe foglalására irányulnak, noha az állandó változás közepette az "egység" sokszorosan relativizálódott; rétegek rakódnak egymásra (körök kapcsolódnak össze), illetve oldódnak fel és lényegülnek át folyamatosan. A feladat reményt keltő és lehetetlen: megközelíteni a szükséges vagy kínálkozó mozzanatot (emlék, gondolat, pillanat...), lefejteni róla a külső, mára funkciótlanná vált rétegeket (a korábbi szerves részletek inkább akadályozzák a feltárást).
("Néhány jól irányzott koppintással megkopasztja a termést a petyhüdt buroktól.") (Az első nehézségek jelzik: bármikor könnyen meghiúsulhat a szándék; az időbeli távolságon áthatolni, hogy közben ne sérüljön végzetesen a lényeg, óvatos határozottsággal talán sikerülhet, ügyelve, hogy a vágyott - sejtett -, félt tartalom ne hulljon a feledésbe, megtartsa igazságát, elkerülje a szimplifikáció veszélyét.) ("Ezt elkerülendő, kúszik az ágon körbe-körbe, amely vele hintázik.") A következő kör teljes koncentrációja minden rejtett (elfojtott) képességet mozgósít: nem szabad eltűrni, hogy a rendkívüli erőkifejtés bénítólag hasson (megengedve a feladás, a kudarc lehetőségét a céltalan önreflexióban, amint magára kérdez: mitől kivételes ez a pillanat?), a holtponton túllendülve vállalni kell a feltárást egyedül lehetővé tevő eljárás megtalálásának (megkeresésének) fájdalmas kockázatát. ("A diót végül egyetlen mozdulattal emeli le, úgy, hogy a lábával közben megtartja. Így viszont nem tud elrugaszkodni vele, bele kell mélyessze a csőrét a szár lágyabb hegénél.")
A voltaképpeni elsajátítás kitartást is követel, elszántságot, kíméletlenséget ("...jó, nagyon jó a visszafogott, lappangó kegyetlenség, mely a beszédemből folyamatosan érezhető") , megfelelő helyzetet kell hozzá teremteni, alkalmas körülményeket - a szükséghelyzet kényszere revelatív erővel bírhat. ("A zsákmánnyal ezután odarepül a fa egyik vastagabb ágának hasadékához, kezdi ütemesen kalapálni. Sokáig csépeli a hegyes csőrével, mind erőteljesebben.") A folyamat célja (befejeződése): elérni, megismerni, megérteni, befogadni... (csillapítani valamelyest a kínzó lelki szükséget), hogy aztán újrakezdődjön minden kör, hisz egy probléma "megoldása" nem áltathat a törekvés gondjának a "megoldásával" (a törekvés áradása nem nyugodhat a vég állandóságában, különösen, ha időközben értelemszerűen újabb problémák feltárási igénye indukálódott). ("Azután biztonságosabb helyre száll vele. Ott bontja tovább, egy vízszintes ágon. S amint befalatozta a dióbelet, tüstént repül egy másikért, föl a csúcsra.) A mint Alfa, és mint a két Arnold (apa és fia) nevének kezdőbetűje, kezdet. Kezdete egy útnak, egy szónak, valaminek, ami utána következik, amit jelöl. Uralja és felszabadítja azt, fölötte áll, aminek része is. A kör kezdete visszavisz önmagához: merre vezetnek az Idő, az Én körei? Az Élet, a Szeretet körei? Ha az örök mozdulatlanság mozgása soha meg nem érthető, miért az igyekezet, ha a csend szavai kimondhatatlanok, miért a beszéd? Ha a szeretet képessége szenvedést jelent, visszaretten, és a gyötrelemből gyűlölet sarjad, elragad, miként egyesülnek a szenvedélyben? Ha az élet kezdettől magában hordja a halált, hogyan lehetséges az újjászületés?...
A visszatekintés útja befelé visz, a személyiség, az Én belső világa felé, a magyarázat lehetőségéhez (a válasz reményéhez) - talán a csend közelébe, a nyugalom partjára. De a kongruenciáért fizetni kell, elérésének stációja lehet egyúttal: az adott és kapott sérülések fájdalmas sorozata (amelyek kitöltik az ember életét). A vezeklés elrendelt, kegyetlen büntetése (amit a "bűnös" - sokszor - maga mér magára). A világra nyíló tekintet (kifelé néző szemek) vakulása (ami az elhomályosuló látás nyugtalanságát gerjeszti). A mindent magába foglaló idő átérzése az örök ismétlődésben (ami elementáris, kétségbeejtő tapasztalat). A bánattal teljes gondolatok, mondatok tartóztatása (ami már a szomorúság abszolút fokát idézi). És végül - minden paradox volta ellenére - a tulajdonképpeni teljes elszakadás, kiüresedés, önfeladás (amely élet és halál határmezsgyéjén lehetséges). ("Egyazon pillantással tekintettem tehát belülről kifelé és kívülről befelé. [...] ... önmagam-nélkülisége sejlett föl egy pillanatra, az a fajta függetlenedés a dolgoktól, amely csakis a halottnak jár, csakis őt illethetné sírba tételekor.") A lélek mélyéből, a tisztán látás ritka, megszenvedett pillanatában, a lélegzetvétel ritmusára szakad fel megvilágosító erővel a szenvedély "felszabadító teológiájának" gondolata. A sorsába zárt ember önértelmezése, keserves maga mentsége (a létét uraló, egyetemesnek hitt hatalommal való szembesülés által), amely magyarázatával mégis oldja a felelősség terhét cipelő bűntudatát, enyhíti tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának reménytelenségét. A szenvedély fogságát tudatosítani igyekvő ember nem megnyugvást talál benne, inkább végzetes bizonyosságot, utólagos értelmet a szeretet-gyűlölet, a vágy minden vétkére. ("Arról te semmit sem tehetsz...") ("Mindannak, ami történt velem, így kellett történnie.") Ám a teljes feloldozást még nem nyer(het)te el. Ahhoz nem elegendő e "vihar" eufórikus teljesség-élményének a megtapasztalása; az út tovább visz, a kezdet és a vég, a halál misztériuma felé... Az emberek itt: a szeretet bűnösei, tévelygői, megalázottjai, zsarnokai, szolgái, megszállottjai, vezeklői és vértanúi. Van, aki azzal vétkezik, hogy tűr, együtt érez, inkább ad, semmint kap, aki sokat veszített (rettenetesen sokat), szembesül a kudarccal, a hiánnyal, erőt konok rajongásából merít, odaadja magát teljesen - és végül egyedül marad (bár a szívében nem lesz egyedül soha). Másnak a hiány másféle arcát mutatja, akarattalanul engedelmeskedik az elbíró és az ítélő szenvedély rejtett hajlamának, majd belátja a tévedést: a "keresés" eredménye nem gazdagodás, hanem gyötrelmes némaság (űr) a vágyak helyén. De neki (is) megadatik a különbéke eshetősége, amely a szeretet valóságos erőpróbájának virtuális győztesévé avatja, és képessé teszi e diadal valamennyi megrendítő indulatának az elviselésére, a fájdalomtól a gyalázatig. (Szégyenét, reményei szerint [amelyek a bizonyosság éltetői] enyhíteni fogja a tudat, hogy a szívében nem lesz egyedül soha.) Van, aki bűnében fél, meglapul, mert szeret, eltörpül mérhetetlen szeretetében, titokban vágyakozik (az igazi) egyenrangúságra, küzd, harcol, s mivel úgy érzi, kudarcot vall (eleve reménytelen), lázad és megtagad.
Sokáig tékozolja kincseit, mindent megpróbál, gyengeségében erősnek hazudja magát - valóban meggyengül, könnyen sebezhető lesz, eszközzé válik. (Meghaladja erejét a feladat, és nem tehet egyebet, folytatnia kell a kóbor keresést, jóllehet az eredmény végletesen bizonytalan [valakihez tartozni], s maga sem hiszi, hogy a szívében nem lesz egyedül soha.) Másnak a szeretet megszenvedett boldogság és rászakadó boldogtalanság, "pokoljárás" , nappali sötétség (amelyet, már majdnem észrevehetetlenül, Nesszosz ingeként viselt pózok és rossz hangulatok határolnak). Amelynek világfordító (-teremtő és -pusztító) vad lobogás és lassan őrlő, kibírhatatlan szürkeség, unalom jelzik mélységét, a kiábrándultság, megvetés, csalódás, a végső magára maradás adják következményét.
Dacos, gyilkos szavakban, simogatásra következő pofonban, véres csókban egyaránt megnyilvánulhat. Formája lehet feszes, hideg elutasítás és féktelen, őrjöngő dühkitörés. Az ő vétkének kerengőjében e szeretet kiterjeszti hatályát a zaklatott álmokra, lázas képzelgésekre is. A megosztott lelket vissza nem követelheti (a közös seb lüktetése eleven), mégsem mond le törekvéséről az önérvényesítésre. Ugyanannak a körnek a változatait futtatja végig ördögi következetességgel, amíg összes energiáját ki nem süti az ellenpólusával való viharos találkozásban, eggyé válásban. A szeretettek megtagadásában, eltaszításában öntörvényű: önnön vétkéért önnön vétkével fizet. Fiú és apa, fiú és anya viszonya úgy ismétli magát és egymást, hogy újrakezdődjön apa és fiú kapcsolatában. Férj és feleség szétválása/összetartása pedig különös fénytöréssel tükröződik férfi és nő (szerető) széttartásában/összeválásában.
(Ahhoz, hogy valaki végérvényesen kiszakítsa magát e kerengésből, áldozathozatalra van szükség...) Megérezni az őrlő szeretet nagyságát, és megtudni erejét annyi, mint szembesülni a megsemmisülés félelmével (s átélőjének csak reménye marad, ígéret a bizonyosságra, hogy a szívében nem lesz egyedül soha).
Élő Irodalom sorozat
Read more: https://kaszas-mate-ferenc.hupont.hu/21/borbely-istvan-mondatokba-kenyszeritett-banat-km#ixzz5pgTwpyeP